Star Adventures – Az utolsó jedik

Éppen itt az ideje, fél év érlelődés után egy kis visszatekintésnek a legutóbbi (nyolcadik) Star Wars részre, hiszen küszöbön van Solo, és talán már eltelt elég idő ahhoz, hogy ne az első megdöbbenések, hanem a sokadik végiggondolások idejét éljük.

Az utolsó jedik megjelenése előtt volt egy rövid szakasz, amikor már kiadták az angol címet, de még nem volt publikus a fordítás. Ez egyedül azért volt érdekes, mert míg angolul a „jedi” szó egyes és többesszáma ugyanúgy van, addig magyarul például nem. A végeredmény pedig a többesszám lett, ami az első negatív pont volt, amit a film kapott tőlem, már a megjelenés előtt. „Ha én meghalok, az utolsó jedi te leszel”, mondta Yoda a „birodalomban”, és azt gondoltam ez a cím éppen hű lesz egy filmhez, aminek központjában Luke Skywalker karaktere áll majd. A többes számot még ma sem érzem jogosnak, számomra ez a film egyedül Luke története, és mondjon akármit a történet, Rey sosem lesz igazi Jedi.

A filmet kritikailag nagy siker fogadta, a nézőket azonban megosztotta, nem is kicsit. A rekorddöntés helyett a hetedik epizód közelébe sem értek a bevételi mutatók, habár így sem panaszkodhattak a forgalmazók a pénzösszegeket látva. Azonban ismét bebizonyosodott, hogy ami néhány filmes szakértő szerint kiemelkedő alkotás, az a nézőnek csalódást is kelthet.

Ennek első és nyilvánvaló oka az, hogy Rian Johnson rendező ahelyett, hogy egy huszonegyedik századi blockbustert készítette volna, visszanyúlt az eredeti gyökerekhez, és egy kalandfilmet alkotott. Míg a hetedik rész jeleneteket nyúlt a régi részekből, addig a nyolcadik műfajilag próbálta meg ugyanezt tenni, nagy sikerrel. Az eredeti Csillagok Háborúja részek sokkal inkább hasonlítottak a hetvenes és nyolcvanas éveben virágzó kalandfilmekre, habár a romantikát jobban mellőzték, mint azok. Habár a rendező nyilván tisztában van a modern ízléssel, érzéssel választotta meg azokat a pontokat, ahol bele lehet nyúlni a sztoriba, és igazi kalandokat lehet elmesélni. Az egyszerű gépészből hőssé váló lány története semmiben sem különbözik az egyszerű farmerlegényből hőssé váló Luke Skywalker történetétől, ahogyan Finn és Poe melléktörténete sem más, mint egy klasszikus mellékküldetés a nagy egész eléréséhez. Rey története pedig ugyanaz a kaland, amit Luke is átélt Yodával, azzal a különbséggel, hogy itt a mester nem csak szemlélője a végjátéknak, hanem ha csak rövid ideig is, de bűntudata miatt részt is vesz a harcban. De valójában mindez csak a mellékkaland, hiszen a legfontosabb történet sokkal egyszerűbb: egy hatalmas hajót üldöz egy sokkal hatalmasabb hajó.

Az utolsó jediket filmet leginkább három dolog miatt szokás nem kedvelni. Az első természetesen Kylo Ren, akit már az új trilógia első részében is szokás volt nem kedvelni. Habár a szereplő átesett egy kevés változtatáson, a nézők jelentős része még mindig egy Darth Vaderhez hasonló szerepet vár tőle, amit az első előzetesek idestova három éve belengettek, pedig a karakter ennél sokkal komplexebb. Az ifjú Ben Solo nem képes olyan ikonná válni, mint nagyapja volt az eredeti trilógiában, viszont bőven felnő a feladathoz, ha az eredettörténetet vesszük alapul. A veszteségek, a csalódások, az árulások és a jóslatok hatalmas keverékéből Kylo Ren még mindig egy emberibb végeredmény, mint amit Anakin Skywalker hozott ki belőle. A sorsuk pedig még mindig követi egymásét: eredeti jedi mesterüket mindketten majdnem megölték, miközben azok végül inkább „köddé váltak”, ahogyan a sötét oldalon fogadott mesterük halálát is ők okozták. Az, hogy ugyanezt a szerepet egy hősök és hercegnők gyerekeként felnőtt nagyra hivatott fiú máshogy éli meg, mint egy rabszolgasorsból kiszabadult srác teljesen természetes, és éppen ezért a létjogosultságát sem érdemes firtatni.

A második probléma, amit a filmmel kapcsolatban elmondtak a nézők, az a „female empowerment”, azaz a női szerepek megerősödése. Sokak szerint a készítők túlságosan túltolták a #metoo mozgalom miatt is erősödő női egyenjogúsági mozgalomhoz fordulást, és túl sok erős női karaktert tettek a filmbe. Ezt az érvet a kritikusok nem is vették figyelembe, valószínűleg azért, mert már a saga kezdetén a szokásosnál erősebb női karaktereket kapott a Csillagok háborúja sorozat. Leia sem a szokásos megmenteni váró hercegnő, a lázadók vezére pedig szintén egy nő, Mon Mothma volt. Egyedül azért feltűnőbb a nézők számára a helyzet, mert nem csak a névleges, hanem a gyakorlatias döntéseket is meghozzák a női szereplők, sokszor szembemenve a férfi szereplők akaratának. Ez pedig – legalábbis szerintem – nem a filmet minősíti le, vagy akár fel, hanem azokat, akik emiatt nem kedvelték meg az alkotást.

A harmadik ok, amiért a film inkább hideget, mint meleget kapott a nézőktől a nem várt fordulatok listája. Valljuk be, elszoktunk attól, hogy egy filmben nem az történik, mint amit várunk, és az, hogy Snoke hirtelen meghal, vagy hogy Poe és Finn fontos mellékküldetése kudarcba fullad inkább zavaró sokaknak, mint hogy üdítő fénypont legyen. A szerzői alkotásokban elvárt az, hogy a film eredeti legyen, de a blockbusterek jelentős része kevésbé a rendező, mindinkább a producerek (és a könyvelők) akaratának szokott megfelelni. Ha mindenképpen akarunk váratlan fordulatot, akkor az legyen egy hatalmas cliffhanger, és tódítsa az embereket a folytatásra, ne csak öncélúan vágjuk ki a legfontosabbnak tűnő szereplőt valahol a film közepén.

Ha a technikai megvalósítást nézzük, akkor egy erős forgatókönyvből, és egy részben tehetséges, részben pedig örökölt színészgárdából – Mark Hamill sosem volt jó színész, de nagyszerű Luke Skywalker – a rendező csinált egy szórakoztató filmet, amit megfelelően fényképeztek, nagyszerűen hangszereltek, és igazi moziélményt tud adni, de semmi olyat, ami kiemelné a jobb sikerfilmek közül ezen a téren. Ami számomra hiányzott, az az eddigi számozott Star Wars részekben mindig előbukkanó vadiúj, eredeti és instant klasszikus filmzenei dallamok, amiket még az eredet-trilógia is sikeresen megtartott, és a hetedik epizód is képes volt ezt megütni Rey dallamával.

Ha a film legnagyobb problémáit nézzük, akkor valóban arra jutunk, hogy kivételesen egy sikerfilm nem azoknak szólt, akik a nyolcadik Halálos iramban és Feláldozhatók négy közötti űrt szeretnék kitölteni egy akciódús, kevésbé gondolkodós alkotással. Cserébe viszont egy olyan mű Az utolsó jedik, aminek van esélye kultikussá válni a jövőben, ha megérett rá a közönség is.

A Star Wars filmek egyik fontos ismérve volt, hogy stílust és kultuszt teremtettek, amit szinte nem is lehetett utánozni, és azon kevesek, akik megpróbálták rendre belebuktak. Talán egy kivételt tudok mondani, akik sikeresen, habár nagyon nagy titokban lekoppintották a Star Wars kalandfilmjeire jellemző vonásokat: a legújabb Bosszúállók film. A rengeteg mellékszálat összefogó történetvezetés egyedül azért működik, mert egy sokkal jobb mestertől „lopták” a megoldást, és ez leginkább Thor történetében derül ki, ráadásul a nidavelliri látogatásnál még a zeneszerző Alan Silvestri is rájátszik a hasonlóságra. Ha pedig ezt az alapot vesszük, akkor Az utolsó jedik egy nagyszerű darab, hiszen Rian Johnson pontosan ugyanezeket az elemeket, habár kevésbé viccesen, és grandiózusan, de legalább olyan alapossággal építette be a saját alkotásába, mint a Russo testvérek.

Be the first to comment

Leave a comment