Az Ultra: 246 kilométernyi önismeret

large_ULTRA

Simonyi Balázs filmje több, mint dokumentumfilm. Dráma, mert feltárja és bemutatja a futókban lejátszódó gondolatokat és lelki folyamatokat. Ugyanakkor líra is, hiszen a rendező egyben főszereplő is, aki saját, szubjektív nézőpontján keresztül ábrázol 246 kilométernyi fizikai megmérettetést, hangulatot és érzelmet.

ultrahbopremierEgy bő hete végre eljutottam munka után az Ultra egyik vetítésére. Szenvedélyes futóként már alig vártam, hogy elcsípjek egy alkalmas időpontot a nyári pörgésben. A Toldi nagyterme zsúfolásig telt olyanokkal, akik hozzám hasonlóan borzasztóan kíváncsiak voltak rá, hogy 246 kilométer megtétele során mit él át egy futó és hogy tulajdonképpen mit ad az embernek a hosszútávfutás. Hogy lehet egyáltalán több, mint harminc órát kibírni futva, alvás nélkül? Mi jár az ember fejében, úgy két maraton után?

Simonyi Balázs filmrendező már negyedjére teljesítette az egyik legnagyobb presztízzsel bíró ultramaratoni futóverseny távját, a Spartathlont. Ez az Athéntól Spártáig tartó verseny egy ókori legendának állít emléket. Szintideje 36 óra, a történetben ennek leforgása alatt ismerünk meg öt futót, melyek közül egy, maga Balázs. Az Ultra kevert műfaj jellegét híven tükrözi, hogy a magyar – görög dokumentumfilm ábrázolásának középpontjában a személyesség és a személyiség áll. A versenyt és a futást végig az öt szereplő szemén keresztül látjuk. Magyar részről Balázson kívül még Bélát ismerjük meg, aki (mivel már ötször sikertelenül vágott neki) most privát Spartathlont fut, felesége támogatásával. Megismerünk még egy francia családot és egy német anyát is. A fel-felvillanó flashback-ek és a hangos gondolatok elénk tárják, hogy mindenkinek más a motivációja: van, akinek abban segít a futás, hogy feldolgozza szeretett gyermeke elvesztését, van, aki gyermekkori sérelmei és magánéleti gondjai miatt kezdett futni, de olyan is akad, aki ezzel szeretne elismerést kivívni és kitűnni a tömegből. large_Ultra_karakter_Annett (2)A felvételek egyrészt modern dróntechnikával készültek, másrészt kézikamerával. Ez a felvételi stílus és képvilág más filmek esetében talán zavaróan hatna, de az Ultra vonatkozásában a mozgások csak erősítik azt az érzést, ahogyan azonosulunk a futókkal, hiszen futás közben mi is pont ugyanilyennek szoktuk látni a világot.

A film több általános konklúziót is megfogalmaz: kifejezésre juttatja, hogy nem maga a győzelem, vagy a táv ultra_simonyi-zc3a1rc3b302teljesítése a legfontosabb, hanem az odáig vezető út, és hogy azalatt mit tanulunk. A futás minden embernek mást jelent. Jobban megismerhetjük önmagunkat, segíthet feldolgozni egy tragédiát, kiérdemelhetjük az emberek tiszteletét és csodálatát, valami különlegeset vihetünk véghez. Én azt gondolom, hogy a futástól egyszerűen jobban érezzük magunkat az életünkben. Célokkal kelünk és fekszünk. Sikerélményünk van, ha teljesítjük őket. Fejlődünk fizikailag és szellemileg, egy-egy edzés alkalmával akár százszor is legyőzzük önmagunkat és mindig erősebbek leszünk. Megtanuljuk kezelni és átértékelni a kudarcot. Ezek fontos dolgok az élet többi területén is. Sokszor szinte transzban, flow-ban, eufórikus állapotban érzi magát az ember közben, de olyan is van, hogy nagyon fáj, és nagyon nehéz minden mozdulat. A film elárulja, hogy akadnak olyan pillanatok, amikor semmi mélyrehatót nem gondol ám az ember, önmagában káromkodva csak azon mereng, hogy minek csinálja ezt az egészet, amikor igazából egy ágyra és egy görögdinnyére vágyik a legjobban. Láthatjuk, hogy van olyan mélypont, amikor a futó már a felesége nevére vagy a rajtszámára sem emlékszik, de túl lehet rajta lendülni. A film remekül bemutatja, hogy ez elsősorban nem a fiatalok sportja, hanem a 30+, 40+ és 50+-os korosztályé. A hosszútávfutás egy nagyon jó edzettségi fokot, fizikai állapotot és egészséges életmódot kíván meg, de ez még nem elegendő, hiszen  mentális erő, szellemi felkészültség nélkül nem nem leszünk eredményesek.

16721790_7dee2d8e95ec5acd1835d346dc44c1c7_wm

A legmegdöbbentőbb számomra az volt, hogy szinte mindenki pontosan tudta, hogy mikor kell abbahagyni a versenyt, érezték, hogy mi az a pont, ahonnan nem megy tovább. A versenyzők ezt a döntést nagyrészt teljesen tiszta fejjel hozták meg, mindegy hogy 100, 160 vagy 200+ km után. Szintén érdekes volt ennek a megélése: kudarcként fogom-e fel, vagy el tudom engedni azt, ami miatt idáig eljöttem? Az Ultra őszinte, kedves, izgalmas alkotás, amit érdemes megnézni, ha fut az ember, akkor pedig különösen. S hogy nekem mi tetszett a legjobban? Az, hogy a film nem a céllal, hanem egy újabb rajttal fejeződött be.

Be the first to comment

Leave a comment